|
Pálmai István
Sándor Zsolt
Aros János
|
|
Sokan mondják, hogy Dunántúlról elköltözni, az nem egy perspektivikus
gondolkodásra vall. Én pedig azt mondom, amikor így döntött a családunk,
akkor jól döntöttünk. Ilyen kedves emberekkel, ilyen szép erdőkkel,
ilyen gyönyörű tájjal, mint a zempléni, sehol nem lehet találkozni – nem
merem mondani, hogy a világon, mert a világot nem jártam be, de az
országban nem igazán van még egy ilyen szép hely. Feleségem
pedagógusként követett engem, ő is letöltötte itt a rá kiszabott időt,
nagyon szép időszak volt…
Korábban, szakmámból adódóan – mivel erdőmérnök vagyok - ugyancsak a
pályán dolgoztam, de ma már amikor arról kérdeznek, hogy hogyan
töltöttem az időmet, akkor - abból a nyugdíjintézet által elismert 43
évből, ami nem kevés - az itt töltött időszakra emlékszem
legszívesebben. Nem tagadom meg a dunántúli voltomat, Bakony a második
helyen szerepel a listán nálam, de Zemplén az első.
Itt tulajdonképpen úgy indult a pályám, hogy én Tolcsvára kerültem 1984.
május 1-jével. Az akkori szervezet más volt, mint a mai, ott főmérnök
voltam és nyolc évet töltöttem el. A pataki erdészet nyolc év
kihagyással akkoriban ismét talpra állt, önálló erdészeti igazgatósággá
vált. Ezt mi aláírásgyűjtéssel, a dolgozók aláírásaival kényszerítettük
ki, ami akkoriban, 1992-ben nem volt egészen megszokott dolog, bár a
rendszerváltás már megtörtént.
Zárójelben jegyzem meg, hogy inspirált minket az a dolog is - a
személyes érdekeken kívül - azért itt mindig volt erdészeti igazgatás.
Sokan nem tudják, én is azért tudom, mert utána olvastam, I. István
királyunk itt erdészeti igazgatási központot hozott létre, ami
valamilyen módon itt mindig működött. 1984 és 1992 között ez a dolog
szégyenszemre szünetelt, de mi helyreállítottuk. Úgy gondolom, ez a
pályámnak egy nagyon fontos része volt.
1992 óta itt kiváló emberekkel, nagyon tehetséges erdőmérnökökkel,
erdész technikusokkal dolgoztam együtt, hálás vagyok a Jóistennek azért,
hogy ez nekem megadatott, és egy ilyen jó csapatot sikerült itt
összehozni, aminek nyilván én is részese voltam.
Arra gondolok, hogy tulajdonképpen megérett az idő arra - azon túl, hogy
ugye léteznek nyugdíj jogszabályok is - hogy átadjam a stafétabotot.
Olyan embereket, olyan csapatot sikerül itt hagyni, - idézőjelben itt
hagyni, mert ugye a napi munkában hagyom őket itt, a barátság, a szakmai
összetartozás az nyilván nem változik egy jottányit sem - akik a jövő
feladatainak - és ezt minden álszerénység nélkül mondom - jobban meg
fognak felelni.
Azzal köszöntem el, hogy az itt, Patakon töltött 17 év tulajdonképpen
hozott nagyon sok örömet, sikert, de voltak kellemetlenségek,
nehézségek, voltak pocsék helyzetek is. Mindig kimásztunk ezekből, és én
azt kívánom a csapatnak, hogy ne legyenek ilyen helyzeteik, de meg
vagyok róla győződve, hogyha lesznek kétszer ilyen nehéz helyzetek is,
ez a csapat abból is ki fog mászni. Kiváló emberek, akiknek csak a
legjobbakat tudom kívánni!
Az első nyugdíjas napok úgy telnek, hogy nagyon élvezem azt a helyzetet,
hogy úgymond szabad vagyok. Az elköszönésben egy olyan dolgot találtam
mondani - amit komolyan is gondolok - hogy ha megkérdezik, végül is mi
változik a nyugdíjba menés kapcsán, erre azt tudom mondani, hogy óriási
változások lesznek. Eddig a vezérigazgató úr mondta meg, hogy mit
csináljak, innentől kezdve pedig a feleségem.
De van egy nagyon komoly életcélom, amit a Bölcsek újabb ajándéka című
könyvből szeretnék idézni. Tulajdonképpen célul tűztem ki, hogy sikeres
ember akarok lenni, de mielőtt azt a kommentárt fűznék hozzá, hogy elég
baj, ha valaki csak 62 évesen akar sikeres ember lenni, elmondanék egy
gondolatot a sikerességről egy újabb felfogásban. - Ki a sikeres ember?
Az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez
kedve van. Nos ez az én programom.
Nekem ilyesmikhez van kedvem, hogy egyrészt a baráti, kollegiális
kapcsolatokat tartani – de nem rátelepedve a kollégákra - továbbá
rettenetesen szeretek olvasni, tehát ennek a szenvedélyemnek
mindenképpen élni szeretnék, nagyon sok könyvem van.
A vadászatot sem fogom abbahagyni. Eddig profi vadász voltam olyan
értelemben, hogy a vadászat nekem nem azt jelentette, hogy én
szórakozzak, hanem, hogy másokat szórakoztassak, nekem kellett
kiszolgálni a vadászokat - ez most fordul egy kicsit.
Ezen kívül a bennem eredendően meglévő gyerekkori szenvedélynek, a
horgászatnak szeretnék hódolni, ami egy igényes dolog. Már föl is
szerelkeztem és rájöttem, hogy ez nem egy olcsó dolog.
Úgyhogy biztos vagyok benne, jól fognak a nyugdíjas évek telni és
hozzáteszem, hogy van két nagyon aranyos kis unokám, akik közül a
nagyobbik meg is kérdezte: Papa akkor te már nem is fogsz járni az
erdészetre dolgozni? Mondtam erre neki, hogy nem kisfiam, most már
elköszöntem onnan. Erre a kis unokám: Nagyon jó! Akkor most már többet
tudsz velünk játszani! Úgyhogy a programnak ez is része...
|
|
